A Mennyországba lépés

"Könnyűszerrel boldogulhatsz, ha minden áldott nap csupán az aznapra elrendeltetett terhet cipeled. Ám képtelen leszel megbírkózni vele, ha a tegnap terhét nem veted le válladról, és egyre ott hurcolod magaddal, sőt mindennek tetejébe, odacsapod hozzá a holnap terheit is jó előre, holott nem lennél köteles rá."

(John Newton)

 

Nem is igazán tudta, hogyan került oda.

Egyszer csak azt vette észre, milyen magasan van és egyre jobban vágyott le a mélybe.

A feje zúgott, a szíve őrülten kalapált, a látása elhomályosult.

Sose kért sokat az élettől, csak némi boldogságot szeretettel fűszerezve. De vagy keveset kapott, vagy semmit.

Kegyetlen az élet.

Becsülte azt a keveset, nem arról volt szó, hogy nem. Imádta azokat a perceket, amik mosolyt csalogattak az arcára és boldogság cseppekkel itatták szomjas, kiszáradt lelkét.  Isten a tudója, hogy ezekért a percekért élt. Csakis ezekért.

De ha az életben, ezek a percek egyre kevesebbszer adódnak… ha már azok a kis cseppek is ritkulnak… ha a percekből másodpercek lesznek…

Könnyek fojtogatták a torkát, amik a nap folyamán egyre erősebben akartak feltörni, de nem hagyta, hogy a sós cseppek győzedelmeskedjenek felette.

Nem hagyta…

Egészen mostanáig…

Megszakíthatatlan zokogás tört rá…

Minden egyes lélegzetvétel fájdalmasabbá vált…

 

Nem értette a többi embert…

Hogy lehetnek ilyen boldogok…

A Sors tőlük nem vette el az élet örömeit… Ők nem csak morzsákat kaptak…

A gyerekek vidáman kergették egymást, az anyukák nevetve beszélgettek, egy új életet váróval…

A napfény szinte égette a hátát olyan melegen sütött, így szemből csak egy fekete árnyéknak tűnhetett, aki a fényből lép ki.

 

Bár szédült mégis lenézett a mélybe.

Mindenki boldog…

Mindenki nevet…

Mindenki él…

 

Csak ő érzi úgy, hogy a szíve darabokba…

Csak ő érzi úgy, hogy a lelke széthasadt…

Csak ő érzi úgy, hogy elárulta a családja…

Csak ő érzi úgy, hogy egyedül maradt…

Csak ő érzi úgy, hogy az élete végéhez érkezett…

 

Hirtelen valaki észrevette lentről.

A sikítások zümmögéssé halkultak a fülében.

Az egyre nagyobbodó tömeg csak arról tudta meggyőzni, hogy nem homályba vesző emberként fog meghalni.

Valaki szólítgatta hátulról, de ő nem figyelt, még akkor sem, amikor az már könyörgéssé vált.

 

A könnyei elfogytak.

A szomorúság eltűnt.

Helyükre gyűlölet és harag költözött.

 

Gyűlölt mindenkit, aki nem volt képes megbecsülni őt…

Gyűlölt mindenkit, aki nem volt hajlandó kicsit jobban megismerni őt…

Gyűlölte azokat, akik csak a könnyeit ki tudták szabadítani a jól lezárt börtönből…

 

Az ő hibája.

Ha jobban akarta volna az ismerkedést, most lennének barátai, akik nem engednék, hogy leugorjon.

Ha jobban akarta volna a megbecsülést, most nem állna itt mint egy ismeretlen, senki gyermeke.

Ha jobban akart volna a boldogságot, most nevetve beszélgetne valahol, valakivel.

Az ő hibája, csakis az övé…

 

A szívverése lelassult.

A légzése helyreállt.

Éles látás váltotta fel a homályt.

A Világ forgása megállt.

A zokogásból csendes sírdogálás vált.

 

Hatalmas, sötét felhők gyülekeztek. Csak egy tiszta részt hagytak szabadon, melyen a nap sugara egyenesen a darabokra hullott lelkű személyre vetült. A felhők gyűrűzve várták a pillanatot, amikor bezárhatják az mennybolt kapuját.

 

Az élete véget ért.

Előre lépett és belezuhant a mélységbe.

Több ezer kristály csapódott be a földbe a szomorú szívvel együtt.

Villám hasította végig az eget, hogy a földre érkezve mély repedést hagyjon emléket adva ennek a percnek, majd hatalmas morajlás futott végig az égbolton, miközben a felhők összezárulva elvették az utolsó fénysugarat a földiektől…