Első rész

 

Ha le vagy maradva  2.pdf!

 

 

Folytatás...

 

- James! – nyitottam be a konyhába. – James… Mi…?

Elharaptam a mondatomat, amikor megláttam, hogy valaki más is van a konyhába.

- Szia, Rose! – mosolyodott el James, teljesen összezavarva a gondolataimat. – Tábornok úr, ő a barátnőm, Rose. Rose, ő itt Switch tábornok úr.

- Örülök, hogy megismerhetem Miss Goldenhauer. – bólintott felém a tábornok.

- Úgy szint. – bólintottam.

- Nos, James, elvárom, hogy jól döntsön… illetve hogy jól döntsenek. – nézett rám a tábornok. – Holnap találkozunk. Viszlát! Örültem kisasszony!

- Viszlát, tábornok úr! – bólintottam.

Jamesre emeltem a tekintetemet.

- Hallgatlak. – mondtam, miután becsukódott a tábornok után az ajtó.

- Ülj le, kérlek.

- Nem ülök le. – ráztam a fejemet.

- Pedig jobban tennéd. – mondta Henry a hátam mögött.

- Itt mindenki tud mindent ugye? – néztem rájuk. – Nem ülök le!

- Kaptunk egy… ajánlatot. – sóhajtott James.

- Miféle ajánlatot? – kérdeztem, miközben leültem az asztalhoz egy székre.

- Megüresedett pár hely egy osztagnál és Switch tábornok úr felajánlott nekünk két helyet. Persze, te is jönnél velünk, csak te nem lennél az osztag része.

- Értem. És ezt miért nem lehetett nekem elmondani? – néztem Henryre.

- Azért, - kezdte James. – mert tudjuk, hogy mennyire hiányzik neked a családod, és hogy nagyon szeretnél visszamenni hozzájuk… Nem akarunk elválasztani a családodtól.

- De hát már így is messze vagyok tőlük? – mondtam könnyes szemmel. – Most annyira mindegy, hogy az ország melyik részén vagyok…

- Nem ebbe az országba lennénk. – mondta halkan James.

- Hát?

- Amerikába.

- Amerikába? – nyögtem. – Amerikába?

- Igen.

- Aszta…

Úgy éreztem, mintha az egész világ a feje tetejére állt volna. Amerikába? Könyörgöm! Még az is nehéz, hogy az ország másik felén vagyok a családomtól… a barátaimtól messze, nem hogy másik kontinensen… Amerikába???? Oh, Jézusom most segíts meg kérlek!

- Ez… - kezdetem halkan. – Ez nagy lehetőség nektek, nem igaz?

Nem válaszolt egyikük sem. Felemeltem a fejemet és rájuk néztem. Időközben egymás mellé kerültek és most szemben ültek velem. James nem szólt egy szót sem, csak némán figyelt, így inkább Henryre néztem, aki bólintott.

Összekulcsoltam a kezemet és újra lenéztem.

Nem akartam, hogy miattam elhalasszák ezt a lehetőséget. Nem akartam, hogy ezentúl örökre az orrom alá dörgölhessék, hogy miattam marattunk itt. Bár lehet, hogy nem mondanák ki nyíltan, a szemükbe látszana, hogy így gondolják. Ez nekik nagy lehetőség… De nekem hiányzik a családom. Őket senki sem köti ide… Engem minden.

A sírás szorongatott, miközben a következőket mondtam nekik:

- Nem akarom, hogy ezt miattam elhalasszátok.

- Rose, - fogta meg a kezemet James. – ha te nem jössz, én se megyek.

- Tudom. – mondtam mosolyt erőltetve magamra, és felkészültem életem legnagyobb alakítására. – Én is megyek veletek.

- Tényleg? – mondta elkerekedett szemmel Henry.

- Igen. – mosolyodtam el még jobban. – Veletek megyek.

- Huh. – engedte el magát Henry. – Köszi! Köszi! – pattant fel és megölelt. – Nem is tudod mennyit jelent ez nekünk.

- De tudom. – álltam fel, hogy én is átkarolhassam. – Épp ezért megyek veletek.

- Csodás. – kacsintott. – Megyek, felhívom a tábornokot. Semmi értelme, akkor halasztgatni a dolgot. Reggeli géppel indulhatunk is.

- Tényleg jó lesz neked így? – hallottam James hangját. Elengedtem Henryt és hozzá fordultam.

- Mint mondtam, nem hagyom, hogy egy ilyen lehetőséget elhalasszatok miattam. És mivel te nem lennél hajlandó elmenni nélkülem, én is veletek megyek.

- Rose, - rázta a fejét James. – Henrynek attól még valóra válik az álma, hogy mi itt maradunk.

- Igen, Henrynek igen. De neked nem. – ráztam a fejemet. – A tied nem válik valóra, és ezért nem leszek hibás. Egy életen keresztül azt látnám, hogy mennyire… hogy mennyire bánod, hogy itt maradtál. Ezért én nem leszek hibás. Nem. – zokogtam.

- Rose, - állt fel James. – ha téged van, ami ideköt, akkor engem is. És az te vagy.

- Nem szeretnél kimenni Amerikába? – néztem rá.

- Rose, én téged szeretnélek, nem Amerikát.

- Nem arra kértelek, hogy válassz. Szeretnél Amerikába menni?

- Persze hogy szeretnék. – sóhajtott James. – De…

- Akkor ezt megbeszéltük. – zártam le a vitát. – Holnap Amerikába utazunk.

- Rose… - fogta meg a kezemet az én életem értelme. – Nem kell magadat folyton feláldozni azért, hogy mások jól érezzék magukat… Kérlek…

- Boldog vagyok. – mosolyogtam. – És boldog leszek.

 

Nem tudjátok milyen nehéz meggyőzni az embereket arról, hogy boldog vagy miközben belül teljesen darabokra hullasz. Az egyetlen vigaszom az volt, hogy holnap már láthatom a családomat és a barátaimat még akkor is, ha ezért elveszítem a szerelmemet. De neki van egy álma, és én nem fogok az álma útjába állíni. Miattam nem adhatja fel az álmát. Miattam nem.

Ha valamit megtanultam eddigi életem során, az az, hogy ha te nem lehetsz boldog, tedd azzá azokat akiket szeretsz s ez által talán te is megtalálod a boldogságot. S itt jön egy régi mondás „Jobb adni, mint kapni!” És én adok, ott ahol csak tudok, és talán az se érdekel, ha cserébe nem kapok, mert mi jobb annál, ha adhatsz…

 

- Jó reggelt, Rose! – éreztem, ahogy James keze végigsimítja az arcomat. – Van két órád az indulásig Angyaklám. Úgyhogy neki kéne állni, készülődni.

- Tegnap este bepakoltam. Nem fogok válogatni sem a ruháim között, úgyhogy másfél óra múlva megismételheted az ébresztést. – motyogtam.

- Nem Angyalom, most kelsz fel. Itt a tábornok úr és szeretne veled beszélni.

- Oké. – ületem fel az ágyba. – Öt perc, mond meg neki, hogy öt perc és lent vagyok. Kérlek.

- Rendben. Megmondom.

Ahogy megígértem le is értem a megadott időpontra.

- Jó reggelt tábornok úr! – köszöntem neki, amikor megláttam.

- Jó reggelt Miss Goldenhauer! Kérem, sétáljunk egyet!

Nem lepett meg a kérdése, igazából számítottam rá hogy négyszemközt akar velem beszélni, így csak bólintottam és követtem kifele az ajtón.

 

- Rose, meg kell, hogy kérdezzem, biztos a döntésében?

- Igen, biztos vagyok benne. Nem tehetem tönkre a fiúk álmait. Miattam nem mondhatnak le róla.

- Fontos, hogy ne csak a mások érdekét nézze. Néha… jobban tenné, ha a saját érdekeit helyezné előnybe.

- Hiányzik a családom. Arra vágyom, hogy visszamehessek hozzájuk. Tegnap este elmondtam Önnek mindent telefonon, ha nem tudnak segíteni… én megértem, akkor megoldom magam a dolgot, de arra kérem, hogy ebben az esetben se szóljon nekik.

- Természetesen nem árulom el, hiszen akkor két remek katonától esne el az amerikai osztagunk. – sóhajtott Switch tábornok. - Ne aggódjon Rose, segítek Önnek. A fiúknak azt mondtam, hogy Ön a következő géppel megy… gondolom sejti, hogy ez az ötlet nem nagyon dobta fel őket, de sikerült meggyőznöm a fiúkat, hogy hagyják itt magát, mivel nekik már dolguk lesz a bázison, jobb, ha hamarabb odaérnek… Tudnia kell Rose, hogy nem szívesen teszem ezt Jamesszel. Maga össze fogja törni a szívét.

- De az enyémet is. – sóhajtottam.

- Az Ön döntése. Ha még bármiben segíthetek, csak szóljon. – mondta miközben visszaértünk a házunkhoz.

- Rendben van.

- A reptérre küldök Önhöz egy kadétot a buszjegyével.

- Köszönöm. – indultam be a házba, de amikor nem jött után a tábornok megfordultam. – Ön nem jön.

- Nem, én már mindent megbeszéltem a fiúkkal. Vigyázzon magára Rose.

- Vigyázok. Még egyszer köszönöm szépen.

- Kérem. – bólintott, majd elment.

 

Vettem egy mély levegőt és bementem a házba. Órák kérdése és a szívem darabokban lesz.

A nagy reptéri rohanás közben senkinek sem jutna eszébe egy rossz gondolat sem. Így senki sem gondolta arra, hogy talán soha többé nem fognak látni.

- Tizenkét óra múlva találkozunk. – fogta meg a kezemet James. A szeme csillogott az örömtől, a szívem összeszorult, ha arra gondoltam többé nem láthatom.

- Igen. – mosolyogtam.

- Figyelj Rose, ez nem a világ vége, csak tizenkét óra. – ölelt meg Henry. – Túléled.

- Remélem. – nevettem.

- Hé. – fordított maga felé James. – Ugye nem titkolsz semmit?

- Mit titkolnék? – néztem rá. – Csak tizenkét óra az egy fél nap… Legutóbb közölted, hogy Amerikába megyünk, remélem, hogy most nem rukkolsz elő azzal, hogy az Antarktisz jobban tetszik.

- Ettől nem kell félned. – ölelt meg. – Régi álmom, hogy Amerikába eljussak, nem mennék én el onnan semmi pénzért, ha egyszer oda jutottam.

- Gondoltam. – nyögtem.

- Rose, tudom, hogy ez neked mekkora áldozatot jelent és tiszteletben tartom a döntésedet… akkor is tiszteletben tartanám, ha esetleg mást döntést hoztál volna.

- Ezt sose felejtsed el. – mondtam remegő hangon.

- Valami baj van? – nézett rám fürkésző szemeivel. – Ugye nem fogsz sírni? Mert akkor megvárom én is következő repülőt.

- Nincs semmi baj. És nem várod meg. Nekem is elmondta a tábornok, hogy már dolgotok is van… Egy éves szolgálat… - sóhajtottam. – Hosszú időnek tűnik.

- Hipp-hopp, elmegy. – mosolygott. – Észre se fogod venni.

- Remélem. – suttogtam.

- Gyanús vagy te nekem. Ugye nem gondolod meg magad miközben én a repülőn ülök? Ugye nem?

- Nem gondolom meg magam. – mosolyogtam.

- Helyes. – mosolygott vissza, majd megcsókolt. – Hamarosan látjuk egymást.

- Igen. – bólintottam.

- Szerelek Angyalom.

- Én is téged.

 

Láttam, ahogy egyre távolodnak tőlem, majd láttam, ahogy a gépünk felszáll. Könnyek folytak végig az arcomon.

- Nem gondolom meg magam James. – suttogtam remegő hangon – mert már rég meggondoltam magam.

- Rose Goldenhauer? – egy hang szólt mögöttem.

- Igen, én vagyok. – fordultam meg.

- Switch tábornok küldött. Mat kadét vagyok. – tisztelgett. Hirtelen elmosolyodtam, de nem tartott sokáig.

- Szia. Örülök, hogy megismerhetlek.

- Elviszlek haza autóval. A tábornok úr kért meg rá. – bólintott.

- Nekem azt mondta, hogy buszjegyek ad. – ráncoltam a homlokom.

- Nem Rose, repülőjegyet adott, remélve, hogy meggondolod magad. De azt mondta amennyiben nem így lesz, kocsival vigyelek haza. A szüleiddel már beszéltek. A story annyi, hogy vigyáztunk rád, mert bizonyos forrásokból arról értesültünk, hogy el akarnak téged rabolni. A veszély elmúlt így hazamehetsz. Szeretettel várnak otthon.

- Ezt jó hallani. – mosolyogtam. – Akkor mehetünk.

- Biztos vagy benne?

- Igen. – bólintottam.